56
La Fontaine85 úr bora
85 A híres francia költőt (1621-1695) - akárcsak Molière-t - valóban Fouquet támogatta.
A hintók már vitték Fouquet vendégeit Saint-Mandéba; már az egész ház az ünnepi vacsora előkészületeinek lázában égett, midőn a főintendáns fogatával Párizs utcáin vágtattak végig a lovak, azután a Szajna-parton száguldtak tova, mert a hintóban levők kevés emberrel akartak találkozni, és nemsokára elérkeztek a városházához. Háromnegyed nyolc volt. Fouquet a Long-Pont utca sarkán kiszállt, és gyalog indult Gourville-lal a Grève térre.
A térre befordulva, megpillantottak egy feketébe és ibolyaszínbe öltözött úri formájú embert, aki éppen beszállt egy bérkocsiba, és odaszólt a kocsisnak, hogy Vincennes-be hajtson. Lábánál jókora kosár, tele borospalackkal, amit a Miasszonyunk Képemásához címzett fogadóban vásárolt.
- Nini, hisz ez Vatel,86 az udvarmesterem - mondotta Fouquet Gourville-nak.
86 A Nagy Condé udvarmestere volt; halálát Madame de Sévigné örökítette meg: 1671-ben, egy Lajos királynak adott vacsorán elkövetett hiba miatt öngyilkos lett.
- Úgy van - felelte az utóbbi.
- Mit csinált a Miasszonyunk Képemásához címzett fogadóban?
- Kétségkívül bort vásárolt.
- Hogyan? Csapszékben vásárolnak bort az én számomra! - szólt Fouquet. - Olyan gyatrán van ellátva a borospincém?
És odament az udvarmesteréhez, aki féltő gonddal rendezgette a kocsiban a palackokat.
- Hé, Vatel! - szólt rá Fouquet parancsoló hangon.
- Vigyázzon nagyméltóságod - szólt Gourville -, még felismerik.
- Hát aztán?... Mit törődöm én azzal?... Vatel.
A feketébe és ibolyakékbe öltözött férfiú megfordult.
Jámbor arcú és szelíd, semmitmondó tekintetű ember volt, a külsejéről ítélve a számtan tudósának tarthatta volna az ember, ha magatartása nem olyan büszke. Valami tűz csillogott a szemében, ajka körül finom mosoly játszadozott, de aki megfigyelte, hamar észrevette, hogy a mosoly nem vonatkozott semmire, és szemének tüze nem világít meg semmit.
Vatel szórakozottan mosolygott, és a gyermekek módján foglalatoskodott. Amint meghallotta a hangot, amely nevén szólította, megfordult.
- Ó - mondta -, nagyméltóságod az!
- Én vagyok hát. Mi az ördögöt csinál maga itt, Vatel?... Bor? A Grève téren, csapszékben vásárolja a bort! Még ha a Fenyőtobozban, vagy a Zöld rácsban vásárolta volna!
- De nagyméltóságú uram - mondta nyugodtan Vatel, ellenséges tekintetet vetve Gourville-ra -, miért avatkoznak az én dolgomba?... Rosszul gondoskodom a borospincéjéről?...
- Nem, igazán nem, Vatel, de...
- De? - szólt Vatel.
Gourville megérintette a főintendáns könyökét.
- Ne mérgelődjék, Vatel; azt hittem, hogy a pincém, a maga borospincéje elég jól el van látva, és nem szorul rá a Miasszonyunk Képemásához segítségére.
- Ejnye, uram - felelte Vatel bizonyos lekicsinyléssel, áttérve a nagyméltóságúról az egyszerű uramozásra -, a pincéje mégsem bővelkedik mindenben, és vannak olyan vendégeink, akik nem isznak nehéz borokat, ha nálunk estebédelnek.
Fouquet csodálkozva nézett előbb Gourville-ra, aztán Vatelra.
- Mit beszél?
- Azt mondom, hogy a pincemesterének nem volt annyiféle bora, amennyivel mindenki ízlését ki lehetne elégíteni, és La Fontaine, Pellisson és Conrart urak87 nem isznak bort, ha jönnek. Ezek az urak nem szeretik a finom, drága borokat, mit csináljunk!
87 Pellisson, Paul (1624-1693) - neves irodalmár, szellemes társalgó; Fouquet pártfogoltja, s a főkincstárnok bukása után öt évig ült a Bastille-ban. Később XIV. Lajos kinevezte udvari történetírójának, s tagja lett a Francia Akadémiának. Conrart, Valentin (1603-1675) - szintén irodalmár, de keveset publikált; fő érdeme az Akadémiáért végzett munkája, amelynek ő volt első örökös titkára.
- No és?
- No és én könnyű asztali bort vásároltam, amilyet szeretnek. Tudom, hogy hetenként egyszer eljönnek a Miasszonyunk Képemásához fogadóba, hogy ezt a bort ihassák. Ezért vásároltam itt a bort.
Fouquet-nak egy szava sem volt... Csaknem meghatódott.
Vatelnak kétségkívül még sok mondanivalója lett volna, látszott, hogy belemelegedik a beszédbe.
- Ez éppolyan, mintha nagyméltóságod azt vetné a szememre, hogy a Planche Mibray utcában veszem az almabort, amit Loret úr88 szokott inni, ha eljön hozzánk.
88 Kora nevezetes költője, Longueville-né számára szórakoztató verses újságot szerkesztett, amely kéziratos formában forgott közkézen, s hétről hétre beszámolt az érdekesebb udvari pletykákról (1595-1665).
- Loret almabort iszik nálam? - kiáltott fel nevetve Fouquet.
- Azt, uram, azért szeret nálunk estebédelni.
- Vatel! - mondotta Fouquet, és megszorította udvarmesterének kezét. - Maga ember a talpán! Dicsérem az eszét, Vatel, mert megértette, hogy La Fontaine, Conrart és Loret urakat annyira tisztelem, mintha hercegek, grófok vagy akár főhercegek volnának, még annál is jobban. Vatel, maga jól szolgál, megduplázom a fizetését.
Vatel meg sem köszönte, csak a vállát vonogatta, és ezt a fenséges mondást mormogta:
- Megalázó dolog, ha megköszönik az embernek, hogy megtette kötelességét.
- Igaza van - mondotta Gourville, és Fouquet figyelmét egyetlen mozdulattal más dologra terelte.
Egy alacsony kocsit mutatott neki, amit két ló húzott, és láncokkal két akasztófa volt ráerősítve. A tartógerendán ülve egy poroszló kissé mogorva ábrázattal tűrte az összecsődült naplopók megjegyzéseit, akik azt találgatták, hogy ki számára készítik az akasztófát, és a városházáig kísérték a kocsit.
Fouquet megremegett.
- Látja, akasztás lesz - mondotta Gourville.
- De még nem történt meg - vágta rá Fouquet.
- Egy pillanatig se áltassa magát nagyméltóságod, ha ennyire visszaéltek barátságával és bizalmával, ha idáig jutottunk, már nem segíthetünk a dolgon.
- De az ítéleten nincs ott az én ellenjegyzésem.
- Lionne úr majd ellenjegyzi.
- Elmegyek a Louvre-ba.
- Nem fog odamenni.
- Azt akarja tanácsolni, hogy gyáva legyek! - kiáltotta Fouquet. - Hagyjam cserben barátaimat? Azt tanácsolja, hogy eldobjam fegyvereimet, míg harcolni tudok?
- Mindezt egyáltalán nem tanácsolom; de nem mondhatna le nagyméltóságod a pénzügyminiszterségről?
- Nem.
- De ha a király mást akar kinevezni a helyébe?
- Előbb-utóbb úgyis meg fogja tenni.
- Igen, de ha lemond, nem kereshet ürügyet nagyméltóságod ellen.
- Igaz, de akkor gyáva volnék. Nem akarom, hogy barátaim meghaljanak, tehát nem is fognak meghalni.
- Ezért okvetlenül el kell mennie a Louvre-ba?
- Gourville!
- Vigyázzon!... Ha elmegy a Louvre-ba, kénytelen lesz hangos szóval védelmezni barátait, tehát hitvallást kell tennie, vagy örökre le kell mondania róluk.
- Soha!
- Bocsásson meg... a király csak két dolog közt enged majd választást, de esetleg nagyméltóságod maga is ezt javasolja.
- Ez igaz.
- Ezért kerülnie kell az összeütközést... Térjünk vissza Saint-Mandéba.
- Gourville, nem mozdulok erről a helyről, ahol ilyen gonosztettet akarnak elkövetni, ahol meg akarnak gyalázni! Mondom, nem mozdulok innen, míg módot nem találtam rá, hogy ellenségeimet legyőzzem.
- Szánakozva tekintenék nagyméltóságodra - mondta Gourville -, ha nem tudnám, hogy egyike korunk legokosabb embereinek. Százötven milliója van, állása révén ugyanolyan hatalmas, mint a király, és vagyona révén ötvenszer hatalmasabb. Colbert-nak még annyi esze sem volt, hogy Mazarin végrendeletét elfogadtassa. Ha pedig az ember az ország leggazdagabb embere, és nem sajnálja kiadni a pénzt, és mégsem teszi azt, amit akar, bizony akkor szegény ember. Én mondom, térjünk vissza Maint-Sandéba.
- Hogy tanácsot kérjünk Pellissontól?
- Nem, hanem, hogy megszámoljuk, mennyi pénze van.
- Induljunk - mondotta Fouquet, és szeme megvillant -, helyes, helyes, vissza Saint-Mandéba.
Beszállt kocsijába, Gourville is vele együtt. Útközben a Faubourg-Saint-Antoine utcán találkoztak Vatel kis kocsijával, amely kényelmesen döcögött az asztali borral.
Amint gyors paripáikon elvágtattak mellette, megijesztették az udvarmester félénk lovát, és Vatel aggódva kiáltott ki a kocsi ablakán:
- Vigyázzanak! Vigyázzanak a palackjaimra!